Ugrás a tartalomhoz

Jean-Pierre Rampal

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean-Pierre Rampal
Életrajzi adatok
Született1922. január 7.[1][2][3][4][5]
Marseille
Elhunyt2000. május 20. (78 évesen)[1][2][3][4][5]
Párizs
SírhelyMontparnasse-i temető
Iskolái
Pályafutás
Műfajokkomolyzene
Hangszerfuvola
Díjak
Tevékenység
  • fuvolaművész
  • egyetemi oktató
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean-Pierre Rampal témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Jean-Pierre Rampal (Marseille, 1922. január 7. – Párizs, 2000. május 20.) francia fuvolaművész. Az első hangszeres művész volt, aki reflektorfénybe helyezte a fuvolát a nemzetközi hangversenyéletben, és az elsők között tette repertoárjának központi részévé a barokk zenét. Stílusa óriási hatással volt az utána következő fuvolaművészekre.

Élete, munkássága

[szerkesztés]

Marseille-ben született Joseph Rampal és Andrée Roggero egyetlen gyermekeként. Bár apja fuvolaművész, a Marseille-i Klasszikus Koncertzenekar első fuvolása és a Marseille-i Konzervatórium fuvolaprofesszora volt, a szülők egyáltalán nem ösztönözték a fiút zenetanulásra, inkább azt szerették volna, hogy orvos legyen. Ezért az apa nem is tanította fuvolázni, egészen tizenkét éves koráig. A fiú ekkortól kezdve azonban olyan gyorsan fejlődött, hogy 1937-ben, mindössze két év tanulás után első díjat nyert a konzervatóriumban. Nem sokkal később a Marseille-i Klasszikus Koncertzenekar második fuvolaművésze lett (az apja volt az első), tizenhat éves korában pedig sikeres szólóestet adott a marseille-i Salle Mazenodban. 1939-ben végzett a Lycee Thiers-ben, majd szülei kívánságára elkezdte orvosi tanulmányait.

A Franciaországot megszálló német hadsereg besorozta a már harmadéves medikust, ezután csatlakozott egy német katonai zenekarhoz, mert így a zenekar tagjaként felvételizhetett a Párizsi Konzervatóriumba. A meghallgatás sikeres volt, de a tényleges felvételét egy évvel elhalasztották. Amikor megtudta, hogy Németországba akarják deportálni, megszökött, és családja segítségével egy évig Marseille-ben bujkált. Ezután új okmányokkal beiratkozott a Conservatoire de Paris-ba, a megbízható Claude Delvincourt igazgatósága alatt. Öt hónappal később megszerezte diplomáját, az iskola fődíjával. Párizs néhány hónap múlva felszabadult, és Henri Tomasi karmester 1945-ben meghívta Jacques Ibert fuvolaversenyének előadására a francia rádióban. 1946-ban kiadta első lemezét, Mozart D-dúr fuvolanégyesét, még 78-as fordulatszámú lemezen. E területen a lehetőségei a mikrobarázdás hanglemezek megjelenésével teljesedhettek ki (nagyjából az 1960-as évektől). 1947-től 1951-ig a Vichy Opera zenekarában játszott. Az Ibert-koncert után elindult a karrierje, és 1950-ben turnézni indult. Kedvenc kísérője Robert Veyron-Lacroix volt, aki zongorán és csembalón is játszott. Őt betegsége miatt 1982-ben John Steele Ritter amerikai zongorista váltotta.

Művészetében már korán fontos szerepet játszott a kamarazene, ezért 1946-ban megalapította a Francia Fúvósötöst (Quintette à Vent Française), 1953-ban pedig a Párizsi Barokk Együttest (Ensemble Baroque de Paris), amelyek jó tizenöt évig egymás mellett működtek. 1956 és 1962 között a Párizsi Opera zenekarában játszott, de 1968-tól tanított is a Párizsi Konzervatóriumban, valamint számos mesterkurzust tartott, szerte a világban. Tanítványait arra ösztönözte, hogy jelenlétük, stílusuk, kifejezésük legyen. Stílusát tekintve az egyik legjellemzőbb, hogy kevés vibratót használt, kerülte a megszokott romantikus hangzást, és ezzel óriási hatással volt az utána következő fuvolaművészekre.

Rampal az 1960-as évekre a világ legnagyobb fuvolaszólistája lett. Jelentősége abban van, hogy a 20. század közepéig – az ő fellépéséig – a klasszikus zenében csak a zongorát, a hegedűt és a csellót tekintették szólóhangszernek, ő azonban kibővítette e hangszerek körét, az első virtuóz volt, aki szólóban adott elő fuvolaesteket. A párizsi rádióban adott műsorai révén nagy népszerűséget szerzett a fuvolának, és ezzel együtt természetesen magának is. Fellépett a világ szinte minden jelentős szimfonikus zenekarával és karmesterével, kamarazenei munkatársai között volt például Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművész, Isaac Stern hegedűművész, Lily Laskine hárfaművész és Claude Bolling jazz-zongorista. Kísérletezett különböző kultúrák fúziójával is, fellépett például Ravi Shankar szitárművésszel, és készített albumot japán népi dallamokból is, ráadásként pedig gyakran játszott Scott Joplin-darabokat. Rengeteg, mintegy háromszáz fuvolaátiratot készített, illetve készíttetett más zeneművekből. Kortárs zeneszerzők írtak számára darabokat, köztük Francis Poulenc, André Jolivet és Jean Françaix, de a kedvencei a barokk művek voltak. A fuvola népszerűsítésében odáig ment, hogy az 1970-es években szerepelt még a Muppet Show-ban is (az Ease on Down the Road című popdalt adta elő Miss Piggy-vel).

Több mint négyszáz hangfelvétele felöleli a teljes alap fuvolarepertoárt, a rengeteg átiratot és számos ismeretlen darab első felvételeit. Egy legendás aranyfuvolán játszott, amelyet 1869-ben Louis Lot készített, és 1948-ban került a tulajdonába.

1947. június 7-én nősült meg, felesége Françoise Bacqueyrisse, Odette Le Dentu hárfaművész lánya lett. Két gyermekük született: Isabelle Dufour és Jean-Jacques. Párizsban éltek. 1989-ben adta ki életrajzi könyvét, Musique, ma vie címmel. 2000. május 20-án hunyt el szívelégtelenségben, a Montparnasse-i temetőben nyugszik.

1980-tól Párizs városa a tiszteletére rendezi meg a Jean-Pierre-Rampal Fuvolaversenyt.

Felvételei

[szerkesztés]

Az AllMusic és a Discogs nyilvántartása alapján.

Megjelenés Tartalom Közreműködők Kiadó
1953 Johann Sebastian Bach: 1ère Suite en Do Majeur, 2ème Suite en Si Mineur Orchestre Hewitt, Haydn Society
1954 The Flute At The Courts Of Frederick The Great & Louis XV Robert Veyron-Lacroix Everest
1958 Wolfgang Amadeus Mozart: Concerto pour Flûte & Harpe en Do Majeur KV 299, Concerto pour Clarinette en La Majeur KV 622 Lily Laskine, Jacques Lancelot, Ensemble Instrumental J. M. Leclair, Jean-François Paillard Erato
1958 Johann Sebastian Bach: Sonates pour Flûte et Clavecin Robert Veyron-Lacroix Ducretet Thomson
1960 Georg Friedrich Händel: 4 Sonates pour Flûte À Bec, Georg Philipp Telemann, Pietro Antonio Locatelli: 2 Sonates pour Deux Flûtes sans Basse Maxence Larrieu, Robert Veyron-Lacroix, Maxence Larrieu Erato
1964 Giovanni Battista Pergolesi: Flute Concerti No 1 & 2, Concerti Armonici No. 5 & 6 Stuttgart Chamber Orchestra, Karl Münchinger Decca
1969 Giovanni Benedetto Platti, Giuseppe Tartini, Arcangelo Corelli, Benedetto Marcello: Concertos pour Flûte I Solisti Veneti, Claudio Scimone Erato
1973 César Franck, Gabriel Pierné: Sontatas for Flute and Piano Pierre Barbizet Columbia
1977 W.A. Mozart: Die Zwei Flötenkonzerte Wiener Symphoniker, Theodor Guschlbauer RCA, Erato
1978 Japanese Melodies for Flute and Harp Lily Laskine Sony Classical
1981 Bach: The Brandenburg Concertos Henryk Szeryng, Heinz Holliger, Carl Pini, Michala Petri, Elisabeth Selin, George Malcolm, André Bernard, Academy of St Martin in the Fields, Neville Marriner Philips
1985 Children's Songs Maurice André CBS Masterworks
1986 The Flute at the Court of Frederick the Great Ensemble Orchestral de Paris, Jean-Pierre Wallez CBS Records
1989 Music, My Love CBS Records, Columbia
1990 Antonio Vivaldi: 6 Double Concertos for Flute, Strings & Harpsichord Isaac Stern, Franz Liszt Chamber Orchestra, Rolla János Sony Classical
1993 Antonio Vivaldi: Jean-Pierre Rampal Plays Vivaldi’s The Four Seasons and More Franz Liszt Chamber Orchestra, Rolla Jáőnos Sony Classical
1997 Luigi Boccherini: Flute Quintets, G.437-442 Mathilde Sternat, Roland Pidoux, Régis Pasquier, Bruno Pasquier Sony Classical
1999 Flûte Traversière, Flûte De Pan Simion Stanciu Syrinx, Ensemble Orchestral De Normandie, Jean-Pierre Berlingen Cascavelle
2001 Japanese Melodies Yo-Yo Ma, Isaac Stern Sony Classical

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 27.)
  2. ↑ a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. ↑ a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)

Források

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Jean-Pierre_Rampal&oldid=26766033”